Demens családtagok gondozása

Ágnes Pöltz

2018.02.12.

Wmn

Az Alzheimer-kór és az egyéb, feledékenységgel, szellemi és testi hanyatlással járó demens állapot körülbelül 250 ezer embert sújt ma Magyarországon – és sokszorosát, ha a családtagokat is beleszámoljuk, akiknek így vagy úgy, de meg kell küzdeniük a helyzettel, sokszor tíz-tizenöt éven át gondozva szerettüket. Ma még nem képes meggyógyítani a tudomány ezeket a betegeket, a családok feladata tehát nem kevesebb, mint biztosítani nekik az emberhez méltó, minél kevesebb szenvedéssel járó utolsó éveket. Milyen eszközeik vannak ma ehhez nálunk? Hova fordulhatunk segítségért? Kurucz Adrienn riportja.   

– 

Annak, hogy egy magyar férfi 60 éves kora után valamikor demenciával küzdjön, nyolc százalék az esélye. Mivel mi, nők statisztikailag tovább élünk, a kockázat esetünkben 17 százalék körüli. Mégis, annak ellenére, hogy ennyire gyakori betegségről van szó, az emberek jelentős része ma sem tudja, mi pontosan a demencia, az Alzheimer-kór, és miként tud segíteni egy ilyen betegnek, ha a hozzátartozója, vagy, ha a környezetében él. 

Az egyik tipikus félreértés, hogy a demencia az öregkornak szükségszerű, természetes velejárója, pedig ez nem igaz. Az Alzheimer-kór kialakulásának oka még nem tisztázott, a genetikai hajlam, a magasabb életkor, a vérkeringés zavara, az egészségtelen életmód, a sok cukor, a stressz, a magány… – sokféle kockázati tényezőt említ sokféle kutatás, biztos válaszaink azonban egyelőre nincsenek. Ami azonban fix: nem véd tőle sem az intellektus, sem a vagyoni helyzet és az életmód, sem a földrajzi tényezők. Elérte a Nobel-díjas Harsányi János professzort, az író Mészöly Miklóst és a focista Puskás Ferencet is, hogy csak néhány híres „áldozatot” említsünk.

A kognitív funkciók (gondolkodás, felismerés, emlékezés, írás, olvasás, számolás, tájékozódás stb.) leépülésének sokféle oka lehet, az esetek több mint felét (70 százalékát) az Alzheimer–kór okozza, és ez a betegség nemcsak az idős korosztályt érinti, hanem a fiatalabbakat is.

A legújabb becslések szerint 2050-re a világon 135 millió ember szenved majd Alzheimer-kórban, azaz minden 85. ember. A helyzet tehát drámai, és a társadalom, valamint a szociális ellátórendszer világszerte nagyon nehezen birkózik meg vele – sokszor úgy tűnik, igyekszik tudomást sem venni róla, pedig kijelenthető: népbetegségről van szó.

Ezek a betegek ugyanis nemcsak feledékennyé válnak, hanem idővel képtelenné az önellátásra, a körülményeknek megfelelő viselkedésre, az érzelmek kontrollálására, a személyiségük ugyanúgy szétesik, ahogy az emlékezetük. Felügyeletük óriási terhet ró a családtagokra és az egészségügyi-szociális ellátórendszerre egyaránt. 

„Ezt nem bírja senki egyedül ép ésszel végigcsinálni!”

A Himmer Éva által vezetett Feledékeny Emberek Hozzátartozóinak Társasága közel 20 éve küzd azért, hogy az Alzheimer-kór több figyelmet kapjon, és a betegek, valamint a hozzátartozók ne maradjanak magukra a problémáikkal.

Himmer Éva – aki hozzátartozóként maga is érintett volt, hiszen 14 éven át gondozta  Alzheimer-kóros édesanyját – pontosan tudja, milyen kétségbeejtő azoknak a helyzete, akiknek a családjában valakinél demenciát diagnosztizálnak.

„Nagyon fontos már a folyamat elején tisztázni, hogy huszonnégy órás szolgálatra éveken át senki sem képes anélkül, hogy bele ne betegedne ő maga is” – mondja Himmer Éva, akit rengeteg család keresett meg krízishelyzetekben 1999-óta.

„El kell osztani a családtagok közt a demens beteg ápolásával-gondozásával kapcsolatos terheket, nem jó út, ha egyvalaki ezt teljesen magára vállalja a családból, vagy rá osztják az ápoló szerepét, mert, mondjuk, ő a „legempatikusabb”, vagy ő áll legközelebb a beteghez.”

Van, aki mégis megpróbálja…

Persze van olyan helyzet is, hogy valaki csak egyetlen emberre számíthat a környezetéből. Bocskai Krisztián édesanyjánál hét évvel ezelőtt diagnosztizálták az Alzheimer-kórt. Az asszony 65 éves volt ekkor. A fia csak 30. Úgy döntött, maga fogja ápolni az édesanyját.

A teljes cikket IDE kattintva olvashatja!